Sváb népszokások

"Das Scheibenschlagen" Scheib ein, scheib aus – Karika be, karika ki
Az 1930-as évekig játszották ezt a népszokást, ami abból állt, hogy tavasszal a fiatalok elmentek a hegyre, ott tábortüzet raktak, majd a tűzbe kerek hasábfából lefűrészelt és középen kilyukasztott darabokat tettek. Amikor a karika izzott, egy rúd vagy karó végét bedugták a lyukba és a fejük felett megpördítették. A karika elgurult lefelé a hegyoldalon, s közben azt kiabálták a fiatalok: "sájbáj sájbausz", a legény annak a lánynak a nevét kiáltotta, akinek a tiszteletére elhajította a tűzkarikát. (A néphit szerint a karika arra gurult, amerre a legény szeretője lakott.)

 Esküvői népszokás volt a Das Kranzl binden. Ezt az esküvő előtti nap tartották, amolyan legénybúcsúféle.

Szokás volt még, hogy az esküvő utáni napon újra összejött a háznép, a férfiak fehér köténnyel, piros fityulával a fejükön szolgáljak fel az ételeket, italokat, az esküvői maradékot.

Wassermann baden – gyerekjáték, melyhez felhasználtak egy szekérnyom szélességű utat, vagy ha ez nem volt, két vonalat húztak a földre, hosszát is meghatározták. Ez jelképezte a Dunát. A "Wassermann" beállt a "Dunába" és megpróbálta elkapni az egyik oldalról a másikra futó gyerekeket. Közben ezt énekelték: "Wassermann bade, jaj, wie gut ist bade." (Víziember fürdők, jaj, de jó fürödni.)
Akit elkapott a "Wassermann", az lett a következő fogó.

Serdülőkori, legénykori csínytevésekhez többféle szokás is tartozott:

Zuzetzeu – (magyarul beültetni, betorlaszolni). Ha egy lányos háznál valamilyen összejövetel volt, szórakozás, esetleg tollfosztás céljából, voltak olyanok, akiket nem hívtak meg. Ők úgy álltak bosszút, hogy az éj leple alatt belopóztak az udvarba, és amit csak találtak az udvaron, azt mind a konyhaajtó elé rakták. A vendégek, amikor haza indultak, nem tudták kinyitni az ajtót, ezért kénytelenek voltak az ablakon kimászni. Esetenként még a kaput is becsavarozták.
Másnap jót nevettek rajta, míg a kárvallottak bosszúsan találgatták, melyik nem meghívott tette ezt velük.

Kapukiemelés – Szintén serdülőkori csínytevés volt. Ha valakinek bosszúságot akartak okozni, kiemelték a kapuját és elhurcolták a község másik végére, vagy lerakták egy árokba. Még az is előfordult olyannál, akire valami miatt nagyon haragudtak, hogy kapuját a szomszéd trágyagödrébe tették. Sokszor napokig kereste a tulajdonos a kapuját.

Venyige szórás – A szőlőtőről lemetszett tavalyi vesszőt nyalábokba (pirtlibe) kötözve tartották az udvaron, ott szárították, tűzgyújtáskor kihúztak belőle egy maréknyit és aprófa helyett gyújtósnak használták. A legények beosontak éjszaka az udvarba, szétbontották a pirtlit és széjjelszórták az udvarban. Másnap szálanként szedhették össze a ház lakói.

Szekér a háztetőn – Újabb csíny a fiataloktól bosszúból, hogy nem hívták meg őket egy összejövetelre. A szekeret szétszedték darabokra, felvitték a padlásra és a ház gerincén újra felállították. Másnap a gazdának komoly segítséget kellett hívnia, hogy szekeret onnan lehozzák.

A legények nem csak csínyeket hajtottak végre. Május elsejét megelőző napokban már az erdőt járták, hogy kiszemeljék a nekik legjobban megfelelő mogyorófát, ami ilyenkor már zöldellt. A lány, aki sejtette, hogy ő is kap májusfát, a zsalugáter mögül leste.
Általában a kapufélfához kötötték, hogy az utcáról is láthassák. Négy-öt méter magas volt, feldíszítve különböző színes papírokkal. A következő napokban az a lány volt a legbüszkébb, akinek a községben a legnagyobb fája volt.
A szerenád is megtalálható a szokásaik között. A legények a bál után hazakísérték a lányokat. Társaságba verődtek, és minden legény kedveséhez elmentek énekelni. Csendben az ablak alá vonultak és több dalt is elénekeltek.
Ha világosságot gyújtottak, akkor szívesen fogadták az illetőt. Ha nem gyújtottak világosságot, akkor az udvarlást nem fogadták szívesen.

(Demeter Péterné szakdolgozata nyomán)