Ha január, akkor az a szüleinknek, nagyszüleinknek, dédszüleinknek itt, a Dunakanyar sváb településein a szovjet megszállást és ártatlan felmenőink Szovjetunióba való elhurcolását jelenti. A kollektív bűnösség alapján a megszállók a 16 és 40 év közötti nőket és férfiakat kis munkára, málenkíj robotra kényszerítették. Az országból mintegy 800.000 ingyenmunkást vagonokban elszállítottak embertelen körülmények közé a szovjet GULÁG-ra, ahonnan az elhurcoltak fele, harmada érkezett csak haza, az ott elhunytak névtelen sírokban nyugszanak zömmel a mai Ukrajna területén.
Azok a szerencsések, akik túlélték, ma már kevesen vannak közöttünk, az akkori legfiatalabbak ma jóval 90 év fölött járnak. Nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak egyet nem szabad: felejteni. Tartozunk nekik ennyivel.
Minden évben más település (Nagymaros, Kismaros, Zebegény) szervezi meg a málenkij robotra való megemlékezést. Idén Zebegény adott helyszínt a visszaemlékezésnek, amelyet sajnos a koronavírus járvány felülírt s az eddigi, megszokott formát csak szűkebb körben lehetett megtartani.
A zebegényi templomban, az Általános Iskola tanulói csodás énekekkel, szívbemarkoló idézetekkel ajándékozták meg az emlékezőket. A kopjafánál elhelyezték a települések koszorúit. A történelmi tragédia közös érintettségét szimbolizálta a települések jellegzetes utca részleteinek megjelenítése is.
„Apám sokszor emlegette Isonzót és a Piavét, Franci bácsi pedig a havas, hideg Oroszországról mesélt. Ilyenkor mindig közelebb húztam kis sámlimat és csak csodálni tudtam az ember teherbíró képességét. Akkor nem tudhattam, hogy Karcsi öcsémmel mi is át fogjuk élni zsákszövött fogolyruhában a mindig éhesen elviselt, Urálon áttörő, szibériai hideget. Barakkok priccses kalodáiban, a visszafojtott sírás szipogássá csendesült világában a sokszor ismételt éneknek sorai erősítették hazavágyó lelkünket: „…nagy Oroszországban csak az Isten van velünk!” (Heinczinger János)
Kérjük tekintsék meg a videót a megemlékezésről.
