MAGYAR AZ, AKINEK FÁJ TRIANON

Juhász Gyula: Trianon /Részlet/
 
„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet.”
 
Június 4-e ezeréves történelmünk legfájóbb, legnehezebben megemészthető napja, 1920-ban ezen a napon vált véglegessé, hogy elcsatolják területünk és lakosságunk ⅔-át, valamint idegen fennhatóság alá kerül legszerényebb számítások szerint is 3 és félmillió magyar, ami fele a trianoni határon belül maradt magyar népességnek. Nincs még egy ország, amelyet ekkora tragédia ért, hiszen egy 283.000 km2-es közép-európai nagy államból egy életképtelen, lakosságától, energiaforrásaitól, bányakincseitől, fájától, hegyeitől, épített környezetétől, egyetemeitől megfosztott, 93.000 km2-es, kis államot hozott létre a nagyhatalmi akarat. Az egységes, Kárpátok rajzolta földrajzi és történelmi határunkat megszűntették, az a harmónia, amit a medence jelentett, éppen százegy éve megszűnt. Annyi engedtessék meg, hogy legalább fájjon, tán Illyés Gyulától származik az a híres mondat: magyar az, akinek fáj Trianon. (A többi csak állampolgár.)
 
És láss csodát! Alig tíz esztendő alatt, a XX. század legtehetségesebb politikusa, Gróf Bethlen István olyan elkötelezett nemzeti politikát folytatott, olyan szerves gazdaságpolitikát vitt végbe, hogy a világválság előtti utolsó évben elértük az 1913-as, háború előtti utolsó békeév gazdasági eredményeit, pedig csak 8 év telt el! Nyugodtan nevezhetjük magyar csodának az akkor történteket, ellenséges országokkal körbevéve ki tudtunk törni az elszigeteltségből, egyetemeinket Debrecenbe, Szegedre, Sopronba telepítettük. Klebelsberg stratégiai ágazatként kezelte az oktatást, 12 Nobel-díjasunk szedte össze tudásának alapjait az akkori elemikben és gimnáziumokban. Teller Ede nem véletlenül mondta, hogy a magyar nyelvnek, gondolkodásnak és oktatásnak köszönheti nem mindennapi eredményeit.
A húszas évek gondolkodását, oktatását, nevelését áthatotta a nemzeti érzés, politikai pártoktól függetlenül nemzeti konszenzus volt abban, hogy amint bekövetkezik Európában egy más politikai konstelláció, – mint a francia hegemónia –, akkor ez megváltoztatható. Türelmesen vártak, és a reményt nem adták fel. Deákkal együtt vallották, hogy „amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatja, de amiről a nemzet – félve a szenvedéstől – önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig kétséges.”(1861)
 
A trianoni határon belül – egy magára valamit adó település – országzászlót emelt, egy kis dombon félárbócra eresztett angyalos, középcímeres zászlót, a domb belsejében a 64 vármegyéből, de legalább a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Délvidékről és az Alpokaljáról származó földet helyeztek el, mely az összetartozás szimbóluma azóta is. Az Országzászló Mozgalmat 1925-ben hirdette meg egy erdélyi, örmény politikus, Budapesten 1928-ban állították fel a Szabadság téren, az elsők egyike volt.
 
A mi országzászlónkat Edöcsény András, akkori polgármester álmodta meg és vették be a Fő tér felújításának projektjébe. Varga Csaba főépítész tervezte meg, az idézetet is ő javasolta, Murányi Zoltán is sokat tett a megvalósulásért. Sajnos 2006-ban az árvíz és a választások is közbeszóltak, így az átadásra csak 2006 őszén kerülhetett sor. A zászlóárbóc tetején lévő turul Seregi György iparművész ajándéka. Különlegessége az országzászlónak, hogy az előterében az elszakított országrészek városait feltüntető kőlapokat helyeztek el. Köszönet a létrehozásában szerepet vállalóknak. 
Még ma sem késő, hogy jelképesen egyesítsük a leszakadt országtesteket és jövőre, június 4-én bepótoljuk ezt. Környékünkön csak Zebegényben és Vácon van tudomásunk országzászlóról.
 
A talapzatba a következő Arany János idézetet vésték: „E becses zászlónak, a hazának, Védelmében hányan elhullának! Vérökben a rúdját hányszor megfereszték.”